„ISTENI CSODA AZ ÉN ÉLETEM” – A 100 ÉVES LUKÁCS ANTALLAL BESZÉLGETTÜNK

A hazaszeretet az, ami a nehéz pillanatokban is éltette, és ami 25 hónap után „hazahozta” hosszas, viszontagságos úton, nélkülözések árán a brit hadifogságból – mondja a csíksomlyói Lukács Antal, aki 2023. április 27-én töltötte a 100. életévét. Száz esztendőt igen nehéz néhány sorban összefoglalni, mi arra kértük Anti bácsit, ossza meg emlékeit a ifjú koráról, a katonaságról, a hadifogságról. Ő pedig örömmel tette, hiszen kiváló szellemi frissességnek örvend, jó kedéllyel elevenítette fel a letűnt esztendőket. Lukács Antal élő példa mindannyiunk számára, példát mutat bátorságból, hazaszeretetből, aki a hadifogságból szülővárosába hazatérve közösségünk méltó tagja lett. Büszkék lehetünk rá!

Amikor az inasból segéd úr lesz  

„Csíksomlyón születtem, itt jártam iskolában, majd az asztalosmesterséget választottam. Csíkszerdában voltam asztalos inas három évig, abban az időben az inasoknak nehéz életük volt. Reggel korán kelés, este későn fekvés, egész nap munka, a koszt pedig elég gyenge volt. 14 évesen kezdtem, 17 éves voltam, amikor felszabadultam. Azt mondja a mester, amikor felszabadított, most már segédúr vagyok, maradjak mellette, jó fizetést ad. Ott is maradtam, de csak egy hétig, mert ugyanazt a munkát kellett végezze a segéd is, mint az inas, a segéd úr megszólítás semmit nem jelentett. Inas koromtól terveztem, hogy ha felszabadulok vagy Bukarestbe, vagy Brassóba megyek dolgozni. Közbe jött a bécsi döntés, s nem Bukarest lett, hanem Budapest. Elmentem a nagyvilágba egyedül, 17 évesen, ugyanis amikor a megszálló hadsereg katonái itt voltak Somlyón – Istenem milyen vígság, milyen öröm volt – megismerkedtem a katonákkal, s egy Tausz István megjegyzett magának. Miután hazament levelet írt, hogy nem-e akarok menni Pestre, keresett nekem egy asztalosműhelyt, ahova felvesznek. Sajnos mire én megérkeztem a mester már felvett egy másik inast, én pedig ott maradtam idegenben, pénz nélkül, elkeseredve. Aztán egy hét múlva jött a mester felesége, hogy mehetek dolgozni, na de jól megjártam, mert reggeltől estig dolgoztam, s keveset fizetett. Egy barátom biztatására a hadiüzembe kerültem, de nagyon rossz munkahely volt. Nagy, huzatos csarnokban dolgoztam, sablon munkát végeztem, amit nem szerettem. A szemeim kezdtek fájni, kértem, hogy mentsenek fel, de nem lehetett. Megtudtam, hogy csak úgy menekülhetek meg, ha igazolni tudom, hogy apám munkaképtelen s nem tudja megművelni idehaza a földeket. El is küldték itthonról a papírokat, de sajnos a régi lakásom címére, s a levél visszajött. Én vártam-vártam a levelet, éppen betegszabadságon voltam, nem mentem be dolgozni, amikor egy éjszaka kopogott a Magyar Királyi Rendőrség a lakásom ajtaján. Letartóztattak, elitéltek egy hétre, magánzárka, kemény fekvés deszkapriccsen, minden második nap böjt, amikor csak vizet kaptam. Na ez hiányzott – gondoltam – hogy vártuk Istenem a magyarokat, mennyit tapsoltunk nekik, kijöttem Magyarországra s így megjártam. A legnagyobb baj az volt, hogy amikor engem elitéltek, az volt a parancs, ha letelik a büntetésem és a következő munkanap nem jelentkezek a munkahelyen, börtönbe zárnak. Letelt a hét hazamentem s otthon várt a levél apámtól. Másnap elmentem a parancsnokhoz, aki elitélt, hogy bebizonyítsam nem hazudtam, ártatlanul bezártak. Megnézte a levelet, szembenézett velem, s azt mondta: fiam fájt nekem ez az eset, mert tudd meg, hogy kolozsvári vagyok s egy kicsit szégyelltem, hogy egy székely fiú a munkát megtagadta. Közbe került egy jó munkahelyem egy asztalosműhelybe, úgy voltam, mint családtag, lakást, kosztot adtak, s rendes fizetést. De szegény apám állandóan írta a levelet, hogy jöjjek haza, nehéz nekik idehaza nélkülem. 1943-ban hazajöttem, egy év múlva kaptam a behívót. A családból én voltam a negyedik katona. Édesapám katona volt az első világháborúban is, s a másodikba is behívták, két bátyám is katona volt. Akkor volt az Úz-völgyében, a Gyimesek völgyében a legnagyobb háború”.

Tragédiák sorozata. Sopron bombázása

„Csíkszeredában az Első Székely Hegyi Tűzér pótosztályhoz vonultam be, négyen voltunk civilek, a katonaság nagyobb része a frontra ki volt vezérelve, rajtunk kívül még 17 katona őrségbe ott volt hagyva. Jött hirtelen egy parancs, hogy másnap a Bihar megyei Margittára vagyunk irányítva, fel is vagoníroztunk. Két tehervagonba pakoltunk be, a 17 katona és a négy civil katona – akiből mi ketten és egy anyaországival voltunk újoncok – és megérkeztünk Gyergyószentmiklósra. Az állomás előtt egy katonatiszt, mikor meglátta, hogy katonák vannak a vagonban, a katonákat leszállította, s mi maradtunk négyen a 17 kofferrel s mehettünk tovább. Amikor megérkeztünk Margittára, jött a parancs, hogy át vagyunk irányítva Sopronba. Majdnem négy hétig mentünk egy vagonban, borzasztó volt az utazás. Volt paradicsompaszta s valamennyi száraztészta, s mást nem tudtunk enni, csak paradicsomlevest. Isten tudja, hogy értünk oda éhesen, lesoványodva. Útközben is bombázások voltak, sok állomáson nem nagyon törődtek velünk, mellékvágányra kitolattak, ott voltunk két-három napig. Ha olyan helyen voltunk, ahol a civileket megközelíthettük, kértünk ennivalót. Sopronból pár nap múlva kihelyeztek Petőházára, ott egy nagy gyűjtőtáborba toborozták a tartalékosokat, az újoncokat. Ott ért Horthy kapitulációja 1944 októberében. Volt egy nagy gyűlés, kihirdették, hogy a németek ellenségeink. Egyet aludtunk, megint jött egy nagy gyűlés, hogy fordult a történelem kereke, Szálasi átvette a hatalmat, a németek barátaink, az oroszok ellenségeink. Visszavezényeltek Sopronba a nagy laktanyába. Mikulás napján hatalmas nagy szőnyegbombázást végeztek az amerikaiak három rendben is. Isten adta nagy szerencsénk volt, hogy megmaradtunk. De hogyan? Amikor a repülők megkezdték a felderítő köröket, egy bajtárs, aki frontharcos volt azt mondta, csak úgy menekülünk meg, ha kimegyünk a közeli erdőbe. Le a földre, fület bedugni, szájat kitátani – mondta. Semmi bántódásunk nem esett, Sopront viszont a felismerhetetlenségig lebombázták. Mikor visszamentünk a városba, kezdtük összeszedni halottakat, először a katonákat halomszámra hordtuk be a laktanya udvarára a beazonosítás végett, másnap a civilekre került sor. Rettenetes volt. Pár nap után egy csapattestet Nyugat-Németországba küldtek korszerű kiképzésre. Én saját kérésemre a rádiósokhoz kerültem, tanultuk a titkos jelzéseket, s mikor elértük volna a 70-80 százalékát a kiképzésnek, annyira alakult a háborús helyzet, hogy megszűnt minden, kiköltöztettek az erdőbe a betonbunkerbe, a tanulásnak vége lett, lapát a kézbe, ástuk a földet, csináltuk a bunkerokat”.

A front közelében

„Pár nap után egy újabb parancs érkezett, összeszedtünk mindent s elindítottak egy irányba, azt sem tudtuk merre megyünk. Reggel elindultunk, estefelére megérkeztünk egy helységbe, itt a németek tovább nem engedtek, vissza kellett fordulni. Közel lehetett a front. Ott voltak az angolok a gépesített hadosztállyal s mi megérkeztünk egy- egy kézi puskával. Nagy volt az összevisszaság, azt sem tudta a német parancsnokság, hogy mitevő legyen. Elindítottak vissza, a talpunk már vízhólyagos volt, nem tudtunk menni, mondtam is az egyik katonabarátomnak, hogy ha meglőnek, akkor sem tudok menni tovább. Behúzódtunk a sáncba, ott meg is sötétedtünk, a többiek elmentek. A távolban láttuk valami fényeket, elindultunk arra fele, egy tanya volt, ahol két öreg lakott. Félelemből vagy sajnálatból, de beengedtek, tejet, kenyeret adtak, ott éjszakáztunk az udvaron s másnap visszamentünk a laktanyába, senki meg nem kérdezte hol voltunk. Akkor már nagyon fel volt fordulva a világ”.

Brit hadifogságban

„Felkészítettek engem egy olyan fegyver kezelésére, ami kilövi a tankot. Pár nap kiképzés után egy éjjel sorakozót hirdettek, elindultunk, s egy folyópartján kötöttünk ki éjféltájt. Elástuk magunkat, ám ahogy virradt meg, kezdtek lőni gránáttal. Meg voltam ijedve, Istenem fel ne fedezzenek, mert elpusztítanak. A folyó túloldalán voltak az angolok. Délutánra megszűnt a lövés s észrevettük, hogy be vagyunk kerítve. Nem messze tőlünk volt egy tanya, a tisztek felkészítettek három németül tudó katonát, akik fehér zászlóval elindultak a tanya felé. Olyan kíváncsiak voltunk, hogy meglövik-e őket, s mikor pusztítanak minket el. Egyszer csak jött egy tank, s a három katona visszafele, minket pedig felszólítottak, hogy felemelt kezekkel jőjünk elé. Sorba állítottak, mindenkitől elvették a fegyvereket, elkísértek a közeli épületbe, elvettek gyújtót, borotvát, fésűt, mindent. Nem sok idő múlva teherautóra ültettek, s kezdtek hátra szállítani a front mögé. Április 13-a körül fogtak el, egyre nagyobb és nagyobb gyűjtőtáborba szállítottak, addig amig kikerültünk Belgiumba egy hatalmas nagy hadifogolytáborba. Elláttak minden csoportot egy kicsi, alacsony sátorral. Közel voltunk a tengerparthoz, esős idő volt, sajnos a sátorba nem lehetett napközben bemenni csak éjjel, a víz folyt be. Volt egy épület, amelyikbe a Wc volt, a vedrek sorba voltak lerakva, a legtöbb időt ott töltöttük, sokan olyan gyomorfájást kaptunk. Arra gondoltam, Istenem itt pusztulunk el”.

Lukács Antal - 334607 

„Egy alkalommal a fehérneműmet mostam a hideg csapvízben, s egyszer hallom a nevem. Ekkor kaptam a 334607-es számot. Ekkor megváltozott a helyzet. Egy csapatot egy másik táborba vittek, magas sátorba, ott már lehetett jönni-menni. Na itt most már volt remény. Két nap múlva jött a sorakozó, kivittek a hajóállomásra, reggel elindultunk, estére megérkeztünk Angliába, Londonon túl. A hajón 600-an voltunk, bevittek egy négyemeletes épületbe, volt egy nagy udvara, körbekerítve hat rend dróttal, a négy sarkában megfigyelőtornyokkal, reflektorokkal, géppisztolyokkal. Amilyen rossznak láttuk a helyzetet, pont olyan jó lett. Pár nap múlva munkatábornak nyilvánították, és azt mondták 3500 kalória a napi adagunk. Édes Jóistenem, annyit adtak s olyan finomat!  Megalakult a belső parancsnokság, a konyhai személyzet, én az asztalosműhelybe kerültem. Olyan másfél évet húztunk le ott, hogy mondhatom hizlalda volt. Istenem, a katonaságnál milyen halálfélelemben éltünk, s fogolyként, megalázott emberekként, milyen életünk volt. Na a jó dolgunkban kitalálták a tanultabbak, hogy vége van a háborúnak, mi meg itt sínylődünk, írjunk egy kérést, hogy vagy szabadtáborba vigyenek, vagy haza. Azt mondták, tíz évig, ha zárt táborban maradunk, megkapjuk az angol állampolgárságot, ennek ellenére mi leadtuk a kérést. Nem sokra rá jött a táborparancsnok, s megvigasztalt azzal, hogy a törvények szerint szabadtáborba nem vihetnek, inkább hazahoznak, aki akar maradhat. Egy ember maradt. Elláttak három napi élelemmel, elvittek Németországba egy baraktáborba s hiába vártuk, hogy tovább visznek, nem vittek. Ott maradtunk, gyenge volt a koszt, nehéz az élet, éheztünk”.

„Ha nem szökünk meg, meghalunk”

„Közbe bekerült egy levél egy sváb hadapród őrmesterhez, hogy a szülei ki vannak telepítve Magyarországról Németországba, mi angol zónában voltunk, őket az amerikai zónába telepítették. Az őrmester megszökött s bejuttatott a barátjának egy levelet a táborba, hogy ő milyen úton módon szökött el. Mi kézhez kaptuk azt a levelet, lemásoltuk, s abba járt az eszünk, hogy meg kell szökjünk, mert a telet nem éljük túl. Jó társat adott nekem az Isten, a kiskunhalasi Dózsa Kálmánt, aki tudott kicsit németül, s mi ketten elhatároztuk, hogy megszökünk. Egy alkalommal, amikor a széntelepről szállítottak vissza a táborba egy olyan útszakaszon, ahol le kellett lassítson a kocsi, mi Kálmánnal leereszkedtünk s behúzódtunk az erdőbe. Azt sem tudtunk hol vagyunk, merre tartunk. Abban a bizonyos levélben minden megvolt írva, tudtuk hová kell menni. A mezőn éjszakáztunk, napközben vonattal utaztunk, de egy városban olyan szállodába is eljutottunk, ahol egy márkáért lehetett aludni. Honnan volt pénzünk? A fogolytáborban az aranytól elkezdve mindent lehetett kapni. A román táborokban enyhébbek voltak a körülmények, őket ruha- és élelmiszerraktárakba, konyhákra osztották be, minket magyarokat pedig nehéz munkákra. A szomszéd román táborban volt egy somlyói s vele szövetkeztem, amire nekem szükségem volt, ő mindent beszerzett. A cigarettát, ruhát, pityókát, amit megvettem, én is értékesítettem s igy lett nekem több pénzem, amiből vonatjegyeket vehettem. Egy csempész segítségével átjutottunk az amerikai zónába, s felkerestük a levelet író hadapród őrmestert s a szüleit, segítsen hogyan haladjunk tovább. Nem sokat maradhattunk náluk, nem volt élelem, a földből loptuk a pityókát, s azt ettük meg. Azt a tanácsot kaptuk, hogy menjünk el Stuttgartba, mert ott kapunk munkát. Így is lett, de hát mi tudtunk mi dolgozni? Két-három téglát felvittük az állványra, többet nem bírtunk, le voltunk gyengülve. Olyan házakat újítottunk fel, ami nem volt teljesen lebombázva. Kivallattak, akarunk-e maradni, azt mondtuk igen, bár mi inkább hazajönni akartunk, így alkalmaztak s megkaptuk öt évre a német állampolgárságot. A közellátási hivatalnál megadták két hónapra az élelmiszerjegyet, amit mi egy étkezdében váltottuk be. Elmentünk a kifőzdébe, mondom Kálmánnak, hogy kérjen két-két porciót, terített asztalhoz hozták a négy adagot, ott ültünk ketten. Másnap öt-öt porciót kértünk, ott ültünk egy nagy asztalnál, tíz tányérral, a németek csak néztek, kacagtak. Éhesek voltunk”.

Irány Magyarország! 

„Közben megtudtuk, hogy van egy tiszti szabad fogolytábor a város szélén, kimentünk, hátha tudnak valamivel segíteni. Mondták, hogy rövid időn belül ők hazamennek ezért kapcsolatban maradtunk velük, minden este kiment valamelyikünk érdeklődni. Egy nap azzal jött vissza Kálmán, hogy ha akarunk menni, éjjel mehetünk. 37 márkát kellett fizetni az útra. A tisztek teherautót fogadtak, abba pakoltak. Lehoztak Ausztriába egy táborba, ahol azt mondták, hogy két-három nap múlva indul egy szerelvény Magyarország fele, s arra esetleg beosztanak. Azt mondtuk, mi semmire nem várunk, a vonat tetején eljövünk. Jól is tettük, mert az a sok ember, aki be volt a szerelvényre osztva, nem fért fel. Át kellett jönni az orosz zónán is. Egy amerikai tiszt volt a szerelvényparancsnok, ő hivatalosan át kellett adjon a magyar hatóságoknak. Akik feketén mentek, azoknak sem élelmük, sem papírjuk nem volt, mi egy fékezőfülkébe húzódtunk meg, aztán mikor a vonat után kapcsoltak két szeneskocsit, a feketézőket oda irányították. Mikor megérkeztünk Magyarországra, olyanok voltunk, mint a kéményseprők. Az angol zónában megállítottak, két napig az állomáson vesztegeltünk. Az oroszok nem engedtek be, ott azt is hallottuk, hogy az első szériát az oroszok egyenesen Oroszországba vitték. Két napi várakozás után végül elhoztak Sopronba, a mozdony visszament, mi ott maradtunk a szerelvényen. Egyszer jön egy román csoport, két katonatiszt, két civil, a szerelvényt végigjárták, s mondták, aki Romániába akar hazamenni az szálljon le, ők hivatalosan hazaszállítják a romániai foglyokat. Egyedül én nem szálltam le, el akartam menni Pestre, fel akartam keresni az ismerősöket, el akartam búcsúzni Pesttől”.

Búcsú Budapesttől

„A kelenföldi-pályaudvaron jól fogadtak, szállást adtak, ennünk adtak, villamosjegyet kaptunk három napra. Ott voltunk három-négy napig, aztán Kálmán hazament Kiskunhalasra. Egy alkalommal a déli-pályaudvaron találkoztam azzal a csoporttal, akik korábban a román tisztek javaslatára leszálltak a vonatról. Panaszkodtak, ott ültek vagy két napig, otthagyták őket, még papírjaik sem voltak. Szegényeket elvittem a vöröskeresztes konyhára, jól megebédeltek s aztán elmentek a román követségre. Romániai magyarok voltak, akik a magyar hadseregben szolgáltak, úgy kerültek fogolytáborba. Néhány nap elteltével a hatóságok hazahoztak a határig vonattal. Milyen érdekes az élet, amíg a magyar-román határon várakoztunk, a szerelvényen végigjárta egy asszonyka, aki csíkiakat keresett. Elmondta, hogy az ura somlyói, ő is katona, fogságba van, a család Magyarországra menekült. Az ura az a Petres János volt, aki Németországban a fogságba szerelte nekem a cigarettát, amit eladhattam. Amikor megszöktem, sírva búcsúztunk el egymástól. Átkísértek Aradra, kivizsgálták, ki hol szolgált s adták a menetlevelet. Szentgyörgyön még ebédet kaptam s onnan egyenesen hazajöttem”.

„Vajon ki nyit nekem ajtót?” 

„Amíg haza nem értem, senki ismerőst nem láttam, nem volt, akitől megkérdezzem, hogy Somlyón van-e még ép ház, élnek-e a szüleim. Megérkeztem a kapuba, az udvaron egy kicsi fehér kutya fogadott. Elcsodálkoztam, Istenem nekünk mindig nagy kutyáink voltak, vajon ki lakik itt, ki nyit nekem ajtót. El sem lehet mondani milyen érzés volt. Bekopogtam, s hallom mostohaanyám hangját, azt kérdezi, ki az? Annyit mondtam, én vagyok. Többet nem is tudtam mondani. Jöttek nyitották az ajtót, egymás nyakába borultunk, egy szót sem tudtunk szólni, úgy sírtunk mit a kicsi gyermek. Édesapám ki hiányzik a családból – kérdeztem. Jóska bátyád, őt várjuk haza – válaszolta. Szegényt várhattuk, de soha nem jött. 24 éves korában meghalt Oroszországban, a Krím-félszigeten van eltemetve. Én 1946-ban 23 éves voltam, amikor hazaértem”. 

Kéményadószedő, a nemkívánatos vendég

„Itthon nagyon nehéz volt. Akkor volt a nagy aszály, még az állatoknak sem volt mit enni, a szegénység miatt sok gyermeket elvittek Bihar megyébe. Nehéz volt, de valahogy élni kellett. Nekifogtam feketézni, nagynéném Dánfalván főzte a rozspálinkát, én hazahoztam s itthon eladtam. Mikor a jóindulatú emberek felvilágosítottak, hogy erősen gyanús lettem, kezdtem hordani a kukoricát s eladni. Később kéményadószedő lettem. Úgy sajnáltam szerencsétlen embereket, bementem s mikor meghallották, hogy kéményadót szedek, panaszkodni kezdtek. Megtörtént, hogy szépen fogadtak, csodálkoztam is. Látom, hogy a házban fekszik egy ember s jajgat, mondom úgy látom, a háznál beteg van. Azt mondja menyecske, a doktor urat azért hívtuk. Jaj, amikor megtudták, hogy adót szedek, az öreg az ágyban úgy kezdett velem veszekedni, néztem mindjárt felkel s elkerget. Nem volt nekem való ez a munka. Egy alkalommal nagybátyámhoz kerültem Karcfalvára, na ő véglegesen betette az ajtót. Jómódú gazda volt, abban az időben kezdődött a kollektivizálás, s ő távolról látta, hogy közeledik két táskás ember, fel volt készülve a fogadtatásra, már vette a villát a kezébe. Hát az egyik én voltam, kérdezi mi járatba vagyok. Mondom adót szedek. Ej, felmérgelődött, hogy az ő rokona ide került, ilyen aláváló munkát végez. Nehogy megmond a szomszédba, hogy rokonok vagyunk – mondta – mert a szégyen megöl. Hazajöttem, bementem a főnökhöz, mondtam neki itt van a táska, az iratok, a pénzt, Isten segélje, ez a munka nem nekem való. Aztán kaptam egy tisztviselőállást a gyapjúbegyűjtő vállalatnál. Megbízható embert kerestek. Azt mondják sürgősen kell a buletin (személyazonossági igazolvány). Hát nekem olyanom nem volt. Akkoriban csatolták Szeredához hivatalosan Somlyót, még ott lakott Somlyón a jegyző, őt kértem meg, hogy segítsen. Volt nyomtatványa amit kitöltöttem, kellett fénykép, volt nekem otthon egy, de meztelen felsőtesttel voltam lefényképezve, mert én rövid ideig bokszoltam is. Hamar rajzoltam rá egy inget, gallért, gombokat, a jegyző kicsit összemocskolta, mintha régi lenne. Azt is mondta, 28 éve jegyző, de még ilyen buletint nem csinált”.

„Nagy csodát tett velem a Jóisten”

„Közeledtem a harminc felé, volt stabil munkahelyem, udvaroltam ilyennek is, olyannak is, de az Isten a sógorom testvérével, Rozáliával hozott össze. 1953-ban házasodtunk össze, 63 évig együtt voltunk jóban-rosszban. Másfél éve halt meg. Két gyermeket neveltünk fel, négy unokánk, két dédunokánk van. Négy esztendeig dolgoztam a szentkirályi dongagyárban, 24 évet a IGO-nál (Városi Közszolgálltatási Vállalatnál) onnan kerültem nyugdíjba, asztalosmunkát végeztem. Sok nehézségben volt részem, mert nagyon súlyos mellhártya- és tüdőgyulladást kaptam. 112 napot voltam egyvégbe a kórházban, s miután hazakerültem másfél évig voltam munkaképtelen. Nehéz időszak volt, azt hittem élve nem bírom ki. Isten nagy csodát tett velem, s kibírtam. Segítettek a szomszédok, eladtunk mindent, amit eladhattunk, leszegényedtünk, de az Isten megáldott egy nagy csodával. Másfél év után jó munkahelyet találtam, jól kerestem, a házat is bővítettük, a hatvanas évek közepén még egy használt kocsit is tudtam venni. Az volt a hobbim.

Három éves voltam, amikor édesanyám agyvérzést kapott, ágynak esett, kilenc éves voltam, amikor 44 éves korában meghalt. Édesanyai szeretetet egyáltalán nem kaptam, ez életemet végig kísérte, s ezt hiányolom. Édesapám 69 évesen halt meg, de se anyai, se apai részről a nagyszüleimet nem ismertem. Olyan életem volt, hogy sokszor magam sem hittem, hogy életben maradok. Isteni csoda, hogy amilyen megpróbáltatásokon én átmentem, amilyen halálfélelemmel éltem a háború alatt és amilyen súlyos betegségeket leküzdöttem, még élek s megértem ezt a kort”.